Róma - hetedik nap

Mivel ez volt az utolsó napunk, igyekeztünk annyi mindent belezsúfolni, amit csak lehet. Az utolsó büféreggeli után visszamentünk összepakolni. Igyekeztük biztonságosan eltenni a borokat meg az egyéb szerzeményeket (például 2 tobozt Ostia Anticaból) a nagy táskákba.

Ezután a terv némi Colloseum nézés majd még souvenir vásár volt.

Kicsekkoltunk és leraktuk a nagy táskákat a megőrzőbe. Már amennyire megőrző, de szerencsére mindenünk megmaradt.

Elmetróztunk a Collosseumhoz, ahol legalább 1 órás sor állt azoknak, akik ott vették a jegyet. Érdemesebb a Forum Romanumnál venni a jegyet, ha már azt is meg akarja nézni az ember, különben szobrozhat egy sort.

Még a Colosseum előtt vettünk egy kupac képeslapot az ottani árusoktól. Egy euróért 20 képeslap és nem is olyan csúnyák.

Külön sor van a csoportoknak, a jegyet vásárlóknak és a jeggyel már rendelkezőknek. Az utóbbi a legrövidebb. Szépen bementünk és fellifteztünk az elsőre. Kívülről nagyobb, és az igazat megvallva kő hátán kő. Iszonyat turistamennyiséggel körítve. Az első szinten teljesen körbe lehet menni, alul sajnos nem. Felteszem néha lehet, sőt szezonban talán még a közepére is be lehet menni egy pallón, de akkor éppen nem volt palló sem. Mivel már betelt a fényképezőmben lévő kártya és nem akartam sokat törölni, így csak kevés képet csináltam.

Ott olvastuk, hogy a kivégzések az ebédszünetben voltak. Jó ebédhez szól a ... az oroszlán. :D

Igazából elég hamar körbe lehet sétálni még a turistakerülgetésekkel együtt is.

Innen elbuszoztunk a Piazza Veneziara, ahol már előző nap kiszúrtam, hogy van souvenir hűtőmágnes. Vettünk is ötöt, szerintem nem is olyan rosszak. Mostantól igyekszem mindenhonnan hozni legalább egyet emlékbe. :)

Ezután pólóvadászat jött, körbejártuk a fél várost, de végül mégis ott kötöttünk ki, ahol a hűtőmágneseket is vettük. Tíz euróért 3 póló. Vettem egy "I ♥ Roma" feliratos pólót, ami, mint később kiderült, nem nyerte el a tesóim tetszését, nem úgy, mint a Leonardos. Ez van.

A nagy pólóvadászat közben visszamentünk a Santa Maria Maggiore templomhoz, ahol végre lefotóztuk Bernini sírját is.

Végül úgy döntöttünk, hogy itt az idő enni valamit és lassan vonatot vadászni. Még útközben Krisz vett némi ajándékot a családjának. Visszamentünk abba az étterembe, amire azt mondtuk, hogy ez jó lesz. Tésztát ettünk. Maradjunk annyiban, hogy nem szeretem a tésztát és ez után még annyira sem fogom. Nem volt rossz, csak nem nekem való.

Innen már csak a csomagjainkért mentünk vissza a szállodába, ahonnan irány a Termini, jegyvásár és a vonat.

A jegyvásár és a felszállás sem pont úgy sikerüt, ahogy szeretttük volna. Az előbbinél egy készséges olasz segített, hogy hogy is kell használni az a jegyutomatát, majd közölte, hogy legalább egy kávéra valót adjunk neki. Mondtam, lehúzós nép. Az utóbbinak meg nem nyíltak ki az ajtajai, így kicsit bajos volt felszállni. Azért sikerült. Kiértünk a reptérre, megkerestük a járatunkat.

Az olasz zsenialitás a reptéren is utolért. A check innél az olasz csaj valami ismerősével dumált, nem is figyelt ránk. Se egy kérdés, hogy mi pakoltunk-e, se az hogy hova is kérjük a jegyet, arról nem is beszélve, hogy irtó lassú volt.

A jegy természetesen a folyosóra szólt, nehogy akár véletlenül láthassak valamit. Jó, hogy sötétedés után indultunk, de akkor is.

A következő olasz bravúr a fémdetektoroknál volt. Azért Fiumicino egy nagy nemzetközi repülőtér, ehhez képes csak pár röntgen ment, ami hagyján, de két szalaghoz volt egy fémdetektoros kapu. Agyam eldobom, ezt a hozzáértést!

Még volt vagy két óránk, így ráértünk nézelődni. Ez a reptér nem olyan, mint Luton, van pár étterem meg bolt is, de igen szegényes a felhozatal, legalábbis Lutonhoz képest (pedig az ugye csak egy kis reptér). Még a gép indulása előtt ittunk egy kicsit, mivel elég meleg volt és ugye nem lehet felvinni semmi külső forrásból származó italt.

Nagy nehezen elindultunk a gép felé. Megint akadt pár ismert arc, aki ugyanazzal a géppel repült, mint mi.

Mögöttünk két olasz csaj ült. Az egyik szólt a stewardessnek, hogy szeretne a folyosó mellé ülni. Na mondom erre lecsapok. Megkérdeztem, mondta, hogy ők bizony direkt oda kérték a jegyet, dehát ide kapták. Mondtam, hogy szívesen cserélünk, így mind a négyen jól jártunk. A klausztrofób olasz csaj (mellesleg tök normális volt, és nagyon hálás volt nekünk) a folyosó mellé került, én meg az ablak mellé, ami ráadásul pont egy olyan volt, amin lehetett is látni valamit. Ez persze főleg a sötétség volt, de akkor is.

Nagyon élveztem a repülést. Kaptunk valami vacsorának titulált sós mogyorót és egy nápolyit (lehetett választani!) valamint gyümölcslevet és kávét. Sebaj, ez sem vette el a kedvemet a repüléstől, csak éhes maradtam.

Itthon a tesóim vártak a reptéren, egy nem túl örvendetes hírrel. Az élet már csak ilyen, kegyetlen.